Többen is írjátok, fiúk-lányok egyaránt, hogy \\\"önhibán kívül elvált\\\"....
Lehet, hogy van ilyen, számomra mégis értelmezhetetlen kijelentés.
Mi is számít önhibának, s mi nem? Van olyan köztünk tán, aki hibátlan?
Vagy talán van olyan ember, akinek ugyan akad valamicske hibája, de ennek semmi köze a párkapcsolatához?
Szerintem egy párkapcsolatban/házasságban nincs 50-50 %-os felelősség! Szerintem mindkét fél felelőssége 100 %-os. Mindannyian 100 %-ban felelősek vagyunk mindazokért a dolgokért, melyeket teszünk, s azokért is (sőt!!!), melyeket nem teszünk.
Lehet, hogy nem én csaltam meg a másikat. Lehet, hogy engem hagytak el, lehet, hogy én dolgoztam magam halálra, míg a másik újságot olvasott, vagy körmöt lakkozott.... Lehet....
És mégis nehéz lenne azt állítanom, hogy mindez önhibámon kívül történhetett.
Persze, azt sem gondolom, hogy egyáltalán \\\"hibás\\\" keresése vagy találása bármiféle megnyugvást, feloldozást, s főleg megoldást nyújthatna. Csak tanulságok vannak...
Sohasem az a kérdés, hogy ki a hibás, hanem az, hogy ki mit tud tenni a helyrehozás érdekében... Ehhez is kevés szokott lenni az egyik fél...
S ha nem megy... Van ilyen is.
Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a legtöbb élő folyamatnak van kezdete és van vége. Így a kapcsolatoknak is.
Vannak olyan kapcsolatok, melyeknek előbb van vége, mint a benne élők életének. S vannak, melyek kitartanak addig.
Általában azért kötünk házasságot, mert azt reméljük, hogy egész életünkre szólhat a kapcsolat. Fontosnak tartom, hogy tudjunk ebben hinni. Ez tud erőt adni, hogy nap mint nap beletegyük azokat az apró és nagyobb energiákat, örömöket, melyek életet lehelnek a kapcsolatba.
A tűz is életben tartható akármeddig. Elvileg. Gyakorlatban viszont csak addig lángol, ameddig táplálják. Ha nem teszünk rá több fát, egy idő múlva kialszik.
Ez nem a tűz hibája. A természete ilyen.
S a mi természetünk pedig olyan, hogy időnként nagy kedvvel pakolgatjuk az égetnivalót, időnként pedig elmegy a kedvünk, elfáradunk, elalszunk, vagy elfelejtjük megkérni a másikat, hozzon fát, eseleg melegünk van, vagy azt gondoljuk, most pakoljon egy kicsit az a másik, mi már eleget raktunk.... De addigra már leszoktattuk róla a másikat. Netán ő már éppen szívesebben hasogatja a fát egy másik tűzre...
Vagy mindez fordítva....
Hát ilyenek vagyunk...
De talán nem önhibátlanok...
Lehet, hogy csak annyi a mi felelősségünk, hogy az ismerkedés idején fontosabb volt az illúziónkat kivetíteni a másikra, mint ténylegesen figyelni rá, megérteni, ki is ő. Vagyis félreismertük.
Vagy mindaz, ami tetszett benne, azt gondoltuk, úgy is marad egy életen át anélkül, hogy bármit is tennénk ezért.
Vagy pontosan tudtuk, hogy mik a nehézségek, de azt gondoltuk egy vállrándítással, hogy majd elmúlik, rosszabb esetben, hogy majd kineveljük belőle, hogy majd mi megváltoztatjuk.
Vagy csak egyszerűen rosszul mértük föl a saját energiánkat, s azt hitettük el magunkkal, hogy egy életen át tudjuk tolerálni a másikat.
Nagy segítségére van egy következő kapcsolatnak, ha tudjuk, hogy mi a felelősségünk, a saját részünk az előző kapcsolatunk sikertelenségében.
S ha nemcsak tudjuk, hanem vállaljuk is, ez inkább erősségünkké mint gyengeségünkké válik....